Nos, ha a VOLT fesztiválon 23 éves önmagamat találtam meg, a Balaton Soundon pedig egy alternatív univerzumban élő, velem egykorú klónomat, akkor a Hegyaljára belépve a kamaszkorom EU-konform változatát kaptam vissza. Vagyis egy klasszikus értelemben vett, vidáman vízipisztolyozó és heherésző tinédzserekkel, meg kicsit vészjóslóan, de még a hibahatáron belül tántorgó kapatos vendégekkel teli fesztivált, ami azonban jóval élhetőbb, mint azok a rendezvények, amikre emlékeztet.
Hogy csak egy példát hozzak: a Hegyalján alig van szemét, de annyira, hogy az már szemet szúr. És ha ez még nem volna elég, amikor a pultnál valaki a szemem láttára a háta mögé hajította a műanyag feles poharat, a kiszolgáló személyzet barátságosan rászólt, hogy ez itt nem így szokás, ő meg összeszedte. Hogy mindezt hogy lehet kivitelezni fiúkollégium-fíling nélkül, az jó kérdés, de itt valahogy sikerült, és az is elég valószínű, hogy nem pusztán azért békés a hangulat, mert izmosak a kidobók, és nem azért válik valóra a sokat hangoztatott „zöld fesztivál” szlogen, mert a visszaváltható poharát mindenki megtartja a betétdíj miatt.
Idilli az állapot, na, és ebbe nem belehasított, hanem szervesen illeszkedett az is, hogy Lovasi András a Kiscsillag koncertjén azzal köszöntette a közönséget: „Rázzátok a pi…tokat, fiatalok”, mert bár az irónia ott bujkált az énekes-gitáros szavaiban az elsőtől az utolsó percig, a lapot mindenki vette. Tény, ami tény, elég nehéz is lett volna rosszul fogadni a bulit, hiszen a Kiscsillagnak jók a szövegei, a zenéje meg egyenesen annyira jó, hogy valószínűleg még egy külföldinek is tetszene – Lovasi pedig akármilyen erős frontember is, gond nélkül ruházta át feladatai és a rivaldafény egy jelentős hányadát az erre igencsak érdemes Lecsóra. És közben még arra is maradt energiája, hogy néha saját magán csattintsa az ostort, úgyhogy mire eljutottunk a záró Fishing on Orfű/Örökre/Van-e szándék hármasig, a mennybemenetel le is volt tudva. Méghozzá maximálisan profán módon, ahogy illik.
A Pennywise fellépése az előzményekkel olyan kontrasztban volt, hogy még a Mezőkovácsházáról a legnagyobb európai fesztiválokig jutó Ektomorf agymosó zúzdája sem tudott tiszta lapot nyitni a kettő között – az Ignite-ból érkező, magyar származású Téglás Zolival kiegészült punkrock együttes azonban nem is kért ilyesmit, hanem alanyi jogon belakta a színpadot. A Pennywise világképe elég egyszerű: tudáttá, tudáttá, ne légy robot, tidididi, tidididi, valósítsd meg az álmaidat, prrr, prrr, a politika egy nagy átverés (két számcím illusztrációnak: Greed és Society), de amilyen lendület van a könnyen cinkelhető szlogenek mögött, az már önmagában is eladja az egészet. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy Téglás cserediákokhoz méltó módon kuncogott a markába, hogy milyen jó itt, mert úgy konferálhat és beszélhet a társairól magyarul, hogy azok semmit nem értenek belőle, majd le is fordította a gitáros „We are ready to drink till the morning” mondatát úgy, hogy „Ezek mind alkoholisták, segítségre szorulnak”, akkor igazán nincs mibe belekötni.
Az sem gond, hogy a Hegyalja szépen csendben kinőtte magát, és már minden napra egy nagy rakás külföldi fellépő jut, az ezzel automatikusan járó problémák viszont azért zavaróak: a Deicide koncertjét például elég sokan csak fél óráig nézték, mert a nagyszínpadon akkor megjelentek égbe emelt gitárokkal a Mastodon tagjai. Persze ha azt vesszük, hogy a death metal Exploitedje annyira punkra vette a figurát, hogy kettő helyett egy gitárossal állt a színpadra, akkor sokat nem is vesztettek a távozók. A tisztesség kedvéért azonban el kell mondani, hogy ha nem spilázta túl az ember a dolgot, és maga is punkosan állt hozzá a koncerthez, akkor nagyon is élvezetes volt a Serpents of the Light meg a Dead by Dawn, az pedig egyenesen emlékezetes, amikor Glen Benton Lemmyt utánozva konferált.
Fél óra után azonban így is muszáj volt átmenni a nagyszínpadhoz, és megnézni azokat az égbe emelt gitárokat, mert hát a Mastodon tagjai nem ok nélkül hadonásznak a hangszereikkel. A zenekart szokás – és jogos is – a metál régi nagy klasszikusaihoz, például az Iron Maidenhez hasonlítani, ezúttal azonban a nyolcvanas helyett inkább a kilencvenes évek nagyjait, egészen konkrétan a Panterát idézték meg a tagok a furkó kiállásukkal. A komplex és cirádás számokat sok helyütt leegyszerűsítették, a hangzást – nem biztos, hogy nem szándékosan – inkább az erőre, mintsem a tisztaságra hegyezték ki, és lényegében szünetek nélkül, egy lendülettel csapták a közönség elé monstre, húsz-huszonegy számos műsorukat.
Mintha csak azt akarták volna mondani: köszönjük, hogy mi vagyunk a „gondolkodó emberek metálzenekara”, de köszönjük nem, mi ma inkább le szeretnénk rúgni mindenkinek a fejét, aki nem a manírjaival és a teatralitásával együtt szereti ezt a műfajt. Igazuk is volt, mert a sok progresszív kalandozás után, amivel bebizonyították, hogy ők a legizgalmasabb kortárs metálzenekar, most bebizonyították azt is, hogy ők a legizgalmasabb kortárs metálzenekar – a határozott identitás meg ugye egészséges dolog. Amúgy persze a March of the Fire Ants, a Blood and Thunder és az Iron Tusk bosztoróc döngetései mellett az olyan dallamosabb témáknak is volt helye, mint a Colony of Birchmen, sőt a Crack the Skye album pszichedelikus tételei is előkerültek egy kicsit (nem kicsit) megcombosítva, úgyhogy a végén a Melvinstől kölcsönzött The Bit egy állásfoglalás-értékű koncertre tette fel a koronát. És bárki bármit mond, van abban valami arisztokratikus is, hogy ez az állásfoglalás lényegében abban merült ki, hogy a zenekar a közönség közé hajította a királyi jogarát.
